Mint tudjuk az Iron Maiden turnézás szempontjából egy igencsak jól beolajozott gépezet, s többek között ezért is engedhetik meg maguknak, hogy hatvan környékén is kiruccanjanak egy világkörüli metál-dicsőítésre. Jelen turné 56. állomása (!) Sopron VOLT, ahol a fesztivál erős mivoltjának okán kimondottan sok ember gyűlt össze a pénteki napra. Hivatalos adatok szerint 35000 fölött lehetett számlálni a népet, mely valljuk be nem egy kis szám, még az eseményre tekintettel sem.
Ami engem illet, sokakkal egyetemben én is csak a Maiden miatt látogattam el a fővárostól 200 km távolságra lévő helyszínre, és minden részlet lefirkantása előtt szívből kijelenthetem, hogy megérte. De nagyon.
Nem mondható sűrűnek az átszállás nélküli Sopronba közlekedő vonatok közlekedése, így már az állomáson is összegyűlt egy kisebb Iron Maiden pólós tábor. Szerintem nem túlzok, ha a vonaton utazók minimum fele a legendás londoni csapat egyik albumjának borítóját hordta magán. Ebből aztán sejthető, hogy az odaúton is megvolt már a kellő hangulat. A vonatról leszállva pedig azzal kellett szembesülnöm, hogy lényegében az egész város meg volt tömve a fesztiválra érkező fiatalok sokaságával. Eleinte kissé nehéz volt tájékozódom, de aztán sikerált megtalálnom a nagy VOLT feliratú buszt, melyre mint a heringek úgy passzíroztuk fel magunkat, és Iron Maident hallgatva vittek fel minket a fesztivál területére. A belépés kissé káosznak tűnt első pillantásra, de aztán kikövetkeztetve a dolgokat sikerült bejutnom nagyjából 10 perc alatt, ami az ott kígyózó tömeget tekintve – akik sejtésem szerint nem értették a belépés folyamatát – meglehetősen gyors volt. Amint az kiderült, a bejárat melletti egyik pultnál volt az egyetlen hely, ahol rock/metal stílusú zenék szóltak, én pedig akkor még ezt nem tudva boldogan letelepedtem oda megvárva egyik barátomat, aki már az első naptól fogva ott élte az életet. Pár perc múlva találkoztunk, majd megindultunk a nagyszínpad irányába. Egy hatalmas terület volt körülölelve színpadokkal és italokkal telepakolt bódékkal. Mikor odaértünk, még a Csík zenekar szólt, de az első sorokban már ott feszítettek a Maiden pólós emberek. Itt megemlíteném, hogy a Maidennek egész turnéja során van egy előzenekara, a The Raven Age, akiket sikerült 15:00-ra berakni egy kisebb színpadra, mikoris én még Budapesten vártam a vasútállomáson a vonatomat. Ezt így kérdőre vonnám, emellett azt is, hogy miként gondolták a szervezők jó döntésnek egy színpadon az Intim Torna Illegál, a Csík zenekar majd az Iron Maiden fellépését egymás után. Kissé furán hozta ki magát ez a sorrend, ámbár pöttöm kárpótlásnak betudható, hogy a Maidenre való várakozás során a másik színpadon Tankcsapda szólt. Mindeközben sikerült bevágnunk magunkat a 7-8. sor tájékára, ami az első terepszemlét tekintve majdhogynem lehetetlennek tűnt. Beszélgettünk, a háttérben szóltak a Tankok, így pedig egész gyorsan eltelt az idő, s hirtelen felcsendült a Doctor Doctor, melynél jobb intrót el sem lehetne képzelni. A tömeg is felkapta a fejét, mindenkit hamar átjárt a kellő hangulat, az addigra gigantikusra duzzadó emberáradat pedig elkezdett hullámozni, mely hullámzás következtében valami csoda folytán bekerültem a második sorba, s már csak egy ember állt előttem, így daloltunk az UFO feldolgozást közösen. Ezután jött a bevezető videó, és pillantottam meg Bruce Dickinsont a színpad tetején, ahogy megkezdi varázslatát az If Eternity Should Fail nyitányakor. Ami a hangját illeti, meglepően jól teljesített szerintem. Kicsit aggódtam emiatt, mert nézegettem felvételeket így az elmúlt pár hétből, és nem tűnt valami ígéretesnek, de talán a soproni levegő jót tett a hangszálainak. Az énekes bevezető után berobbantak a többiek is, a tömeg pedig vadul megkezdte tombolását velem együtt. Az első két nóta az új albumról szólt, majd beszúrtak egy Children of the Damned-et, mely után szintén az új albumról szólt két szám, méghozzá utóbbi a The Red and the Black, mely a maga 13 percével, és főként instrumentális dalrészeivel lenyugtatta az addig háborgó tömeget. Onnantól fogva már egész végig élvezhető volt a második sor, és minden figyelmemet a koncertre tudtam fordítani, nem pedig a tömeg sodrásának kellett ellenállnom. Nagyon hamar vége lett ennek a szűk 2 órának, de ezzel tisztában voltam, így minden pillanatot bőszen megragadva élveztem a jelent. A Wasted Years szólt búcsúzóul, engem pedig az előtte eljátszott Blood Brothers még kissé könnyes állapotban tartott, így hát teljes eufóriában és odaadással inthettem valóban könnyes búcsút a bandának, immáron második alkalommal.
Visszafelé, a kijáratot keresve szembesültem azzal, hogy igen sokan máshol buliznak másféle zenére, melyet most inkább nem minősítenék. A tömegben lépdelve, és eltalálva a bejárat melletti helyre, ahol még mindig rock/metal stílusban szóltak a dalok, tudatosult bennem, hogy az egész fesztivál területén valószínűleg ez az egyetlen hely, ahol ilyen zenéket játszanak.
Összegezve azt tudom elmondani, hogy a 2 évvel ezelőtti teljesítményüket ha nem is mérföldekkel, de határozottan felülmúlták – ez valószínűleg azért volt így, mert mint tudjuk Bruce-nak akkor már megvolt a daganat a nyelvében, csak ezt még ő sem tudta. Így esélyes, hogy kihatással volt a közérzetére is. Most azonban rengeteget mosolygott, együtt volt a közönséggel úgy ténylegesen, és látszott rajta, hogy sokkal inkább élvezetből csinálja, mint legutóbb. Nem mintha akkor ez nem így lett volna, de minden bizonnyal érzékelni lehetett a különbséget pozitív értelemben. Mint azt írtam, a dalok közül egész sok szólt az új albumról, meglepetésemre a közönség pedig ezeket is majdhogynem úgy élvezte és kántálta végig, mint a régi klasszikusokat.
Felejthetetlen élményeim köze egy újabb került, egy felejthetetlen banda jóvoltából.
