A székesfehérvári székhelyű Punk/ Rock’n’roll brigád hétévnyi szűk esztendőt követően elkészítette harmadik teljes albumát, ami a Punchline nevet kapta a keresztség alatt. A Joystix egy kis angol/amerikai sziget a magyar rockzenében, nemcsak mint hozzáállás, hanem zenei megszólalás tekintetében is. Kétségtelenül Szöszőék betéve tudják a The Wildhearts, Warrior Soul, Danko Jones albumok összes pillanatát, nem beszélve a nyolcvanas évek legendás hajmetal korongjairól. Utóbbi hatások mára kevésbé tetten érhetők, inkább a robbanékony, tökös garázs rock dominál. Mindez nem új keletű, hiszen már az első Playin’ Whit fire, majd az azt követő …Joystix for all, illetve az EP- k is hasonló jelleget öltöttek.
Akkora adag energiabomba lett a Punchline, amin még az előzmények ismeretében is meglepődtem. Az én olvasatomban ilyen formában definiálható az igazi Rock’n’Roll , nincs lötyögés, csak hangos, dögös rockzene, mindféle maszlag nélkül.
A pörgős Make Love Make Hate nyitja a sort, mondhatni hagyományos Joystix- os feelinggel, azonnal ható, fülbetapadó, ultradallamos refrénnel. Egy a zenekart nem ismerőnek, ezzel a számmal kitűnően lehetne demonstrálni a srácok egész eddigi munkásságát. A Disconnected-del folytatják a megkezdett lendületet, sőt még gyorsabb fokozatba kapcsolnak, ahol punkos, pozitív hangulat uralkodik. Csakúgy mint a legtempósabb, jó kis motoros, mocskos riffeléssel megáldott Born Under Abad Sign, amiben még a szájharmónika is előkerül némi meglepetésre. A Last Action Hero talán a leghagyományosabb tétel, tipikusan nyolcvanas évekbeli Glam Rock-os ihletettségével, viszont megszakítja a lendületet a rendhagyó, klippes Dumb Man Blues, a maga koszos, Blues-os kocsmahangulatával.
Az In My Head piszkosul The Wildhearts, a trió zenéjére kétségtelenül nagy hatást gyakoroltak Ginger-ék , úgymint a No Friends Warrior Soul-os párhuzama is egyértelmű. Mindezek ellenére a bandának van egy saját, azonnal felismerhető muzsikája, ami azt hiszem mindenképpen elismerésre ad okot. Az egyik favoritom a refrénben nagyon erős Wasted, amit az akusztikus, zongorás Golden Days követ, ami egyben nyugalomban lezárja a Punchline pörgős, húzós Rock’n’Roll- ját.
Belelekötni bármibe is képtelen vagyok, még a mindig magyaros problémaként felfogható hangzásban is megtalálták az egyensúlyt, minden kellően arányosan, bikán szól. Az első albumhoz képest ebben is sikerült nagyot ugraniuk előre. Aki ilyen stílusú muzsikákra mozdul, annak ez egy minden igényt kielégítő, fullos anyag.
A Joystix májusban újra a francia High School Mutherfuckers –szel, illetve a Flying Donuts-szal játszik néhány bulit, ahol vélhetően majd minden új dal előkerül, mert megérdemli.
Pontszám: 10
