A minap olvastam, hogy a 21. század legjobb lemeze a német Hammer-nél, a Slipknot IOWA lemeze lett. Vagyis 2000 és 2016 között nem jelent meg nála jobb lemez. Ez akkora abszurdum, mint a Holdra utazás. Kapásból száz lemezt tudnék felsorolni, amely mellett az IOWA úgy elsápadna, mint a tej, amikor találkozott a kakaóval. Többek között a Periphery utóbbi albuma, a monstre dupla Juggernaut is köröket ver a fent említett lemezre. Egy bizonyos kategóriában több, mint valószínű, hogy listavezető. Ebből is tisztán látszik, hogy a mai média csupán a pénztermelő zenekarokkal foglalkoznak, azokból állítanak listákat, ők kapnak figyelmet, reklámot. Ugyancsak magyarázat arra, hogy a szubjektivizmus mennyire befolyásolja az életünket, ahogy az ismertető elolvasása után bárki meggyöződhet.

Vártam már ezt az albumot nagyon, hisz a már említett Juggernaut nagyot csattant nálam. Ezt a fajta djent-es, progresszív/mindenféle core-os death metal jellegű muzsikát nem hallgatom napi vagy heti rendszerességgel, de mindezek ellenére van pár kedvenc a számtalan zenekar között: Periphery, Job For a Cowboy (mekkora albumot adtak ki legutóbb), Beyond Creation, The Devil Wear Prada, Parkway Drive, stb. A Beyond és Job némiképp kilóg a sorból, náluk inkább az übertechnikázás megy. Egyszerű a recept, de mégis halálos. Agyas riffek, brutális témák, dallamos refrének. Nagyvonalakban ez a dalok váza, kitöltve mindenféle jóval. A Periphery is ezen recept mentén készíti albumait, albumainak dalait, de míg zenekarok százai megelégszenek a bevált és unásig használt fűszerekkel, addig ők bátrabban, rutinosabban, izgalmasabban keverik hanggasztrójukat.

Hamar jött az album, némiképpen meg is lepett a gyorsaság, ami ugyebár okot adhat elkapkodott albumra. Ennek veszélye itt nem áll fenn, habár a változás szele nagyon is felkavarta a csendet, nyugalmat. Változás? Igen! De milyen irányba? Erről kicsit odébb.

Sokan értetlenkedve időznek el a progresszív jelző használatával a Periphery hallatán. Ez azoknak ad okot értelmetlen fejtegetésekre, akiknek a progresszivitást a Dream Theater 20 éve sehová nem lépő sablon/unalom metalja adja. A szó eredeti értelme az előremutató, újító. Lehet, hogy a Periphery nem más, mint a XXI.-ik század extrém pop metalja, slágeres rock muzsikája, mindez a semmibe vész addig, amíg olyan dalokat képesek írni, mint ez a 11 friss szerzemény. Párhuzamba teszem az Amaranthe zenéjével, mely semmivel sem metalosabb, sőt, ott igazából gitárokkal kísért igazi pop muzsika hallható, és akkor mégis az északi zenekar javára billen el a mérleg, ha a többség szimpátiáját vizsgálom. Baromi egyszerű a magyarázat erre. A mai generáció mellett a megkövesült, úgymond, tru metalfejek anélkül, hogy egyetlen hangot is meghallgatnának egy Periphery szerű zenekar albumából, rögtön árulót kiáltanak, discometaloznak, giccseznek. És igen, nagyon, de nagyon vékony az a szál, mely elválasztja a giccstől a Select Difficulty albumot, annyira, mennyire pont a zsenit az őrülttől. És ezen szál felfedése abban rejlik, hogy adsz-e időt a muzsikának, vagy beteszed a lemezt, lepörgetsz belőle 2 percet és undorral eldobod, mondván, hogy újabb halom trágya. És igen, a mai zenehallgató 95 százaléka ilyen.

Tipikus periphery-s témákkal indít a III. A The Price Is Wrong-Motormouth-Marigold triász úgy száguld végig rajtunk, mint úthenger, üdülést a Marigold ultradallamos refrénje adva, egyben kapaszkodót is a gitártémák sűrűjében. Gitártémák, melyek kielemezgetése, megismerése minden alkalommal libabőrt eredményeznek. Az említett változások ezután érhetőek tetten, aki túljutott az első három dal hallgatásán, folytatván a zenei trip-et, bizony kénytelen észrevenni, hogy a ritmus belassulása szerkezeti változást is hozott, mégpedig az egyszerűsödés irányába. Nem lett háromakkordos punk banda, sem slágeres mulatós borzadály, ezen elemezgetéseket hagyjuk meg a rosszindulatú tré metalosoknak, azoknak, akik mindent képesek kimagyarázni, jobban tudni, érteni, mint bármi más. Olvastam pár ismertetőt még a megjelenés előtt, sütött belőlük a rosszindulat, a sárba tiporás szelleme. Bármekkora összegben fogadni mernék, hogy egyszer sem hallgatták végig a lemezt, felületesen végigfutották, keresték benne, amit tulajdonképpen hallani akartak.

A Remain Indoors, Absolomb dalok kimért, építkező szerkezete mögött hangulatilag nagyon komor felhők tornyosulnak. Zongorás betétek, klasszikus zenei kísérletek hivatottak kalauzolni bennünket, kitartókat egy olyan zenei élmény fele, mely többszöri hallgatás után mindjobban elvarázsol. A Catch Fire rapp-elős betéte, pulzáló/lebegő ritmusa, laza/szellős szerkezete teljesen új fényben tünteti fel Misha elementáris jellegű gitározását. A Prayer Position a dühüdtebb Periphery-t hozza vissza majd Lune ráteszi a koronát erre az igazán nagyszerű albumra.

Több, mint valószínű, hogy véleményemet nagyban befolyásolja az a tény, hogy nem fogyasztom napi rendszerességgel ezt a fajta muzsikát, hanem nagyon is megválogatom, miket hallgatok meg ebből az adott stílusból. Elismerem, hogy vannak ennél sokkal jobb, reprezentatív muzsikák, de hadd áruljak el valamit: minek hallgatni a sok lélektelen követőt?