Ahhoz, hogy teljes mértékben értelmezni tudjuk a június 5-én megjelent St. Anger nagylemezt, jócskán vissza kell lapoznunk a Metallica történelemkönyvében. Tény és való, az új album mind hangzásban, mind megközelítésben szokatlanul antikommersz és kompromisszummentes új felfogású Metallicát mutat. De vajon mi vezethetett idáig?

Kezdésként nézzük át a basszusgitáros-posztot: Ron McGovney-ről mindhárom társa tudta, hogy nem ő az, akire szükségük van. Nem véletlen, hogy egy éven belül, még mielőtt bármi is komolyra fordult volna, meg is váltak tőle. Aztán meglátták Cliff Burton, és egyértelmű lett, csakis ő kell nekik. Meggyőződésem, ha nincs Cliff tragikus halála 1986. szeptember 27-én, akkor a mai napig ő lenne a Metallica basszusgitárosa. De az élet, mint tudjuk, néha kegyetlen. Cliff meghalt, a három zenész pedig úgy vette maga köré Jason Newsted-et, hogy a szívükben még ott volt Cliff, képtelenek voltak elfelejteni. Olyasmi ez, mint amikor valaki elveszti a párját, később ugyan újra összejön valakivel, de a régi kedvesét képtelen elengedni. A három muzsikus nem tudta elengedi Cliffet, ez pedig a helyettesével szemben nem volt korrekt. Persze, hogy mindezt Jason is érezte. Több interjúban is elmondta, hogy valahogy mindig is kívülállónak érezte magát a Metallicában. Így aztán 2001 januárjában nem húzta tovább, kilépett a zenekarból.

Egy tag tehát mínusz, ráadásul a frontember, James Hetfield is közölte, hogy saját érdekében rehabilitációs intézetben kezelteti alkoholproblémáit. A többiek ne is keressék, majd ő jelentkezik, ha minden rendben lesz. Nem csoda, hogy ezek után Lars Ulrich-on és Kirk Hammett-en a rettegés lett úrra, mondván a Metallica korszaka végleg lezárul. Ráadásul egy olyan periódussal, amelyre talán a szívük mélyén még ők sem büszkék. Mert tény, az 1991-es Fekete lemez vízválasztó volt. Annyira sikeresek lettek, hogy azt nem lehetett már fokozni. A Load és a Reload képében bele is futottak 2 érett, higgadt, ugyanakkor végtelenül közepes lemezbe, amit egy komolyzenekari kompozíció követett. Ezek a kiadványok a köznépnél hatalmas sikereket hoztak, a listákon sose látott magasságokig röpítette őket, lemezeladásaik verdesték a csillagos egeket, és a tini lányok falára is kikerültek. Persze ezt sokáig nem bírták ki. Szívük mélyén nem akarhatták ezt igazán, mert ők egy vérbeli metal banda, ráadásul mögöttük van sok olyan lemez, amelyek mára a műfaj alapkövei. Itt lett volna vége a történetnek? Hát nem, James a dokiknak köszönhetően összekapta magát és bár Jason Newsted helyére egyből nem is vettek be mást, de minek is, ha már olyan csúcsproducerrel dolgoztak, mint Bob Rock, aki a basszusgitárt is tökéletesen pengeti. Így aztán megszületett egy egészen új megközelítésű, friss zenei világot rejtő Metallica album, a nyers, gyors és agresszív St. Anger.

A lemezről már bőven a megjelenés előtt azt terjesztették, hogy a banda visszanyúl a régi gyökerekhez, az év legzúzósabb albuma lesz, stb. Nos, ezt részben valóban meg tudom erősíteni, bár a „visszanyúlás a gyökerekhez” kissé túlzás, de maradjunk abban, hogy valóban elővettek néhány olyan témát, riffet, amelyek a Master-Justice korszakra voltak jellemzők. Lars apó is végre előkaparta a sufniból a méltatlanul mellőzött duplalábgépet. Valóban nyers, koszos riffek tömegéből áll a St. Anger, ami alapból szimpatikus lehet minden Metallica ős-fannak, aki a régi érát sírta vissza, ugyanakkor azt kell mondanom, hogy óvatosan közelíts, mert bár komoly zúzás zajlik a 11 dalban, ez mégsem jelenti azt, hogy megcsinálták volna a második Mastert vagy a Justice-t! Sőt! Ez a lemez a Metallica eddigi legnehezebben befogadható, legsúlyosabb alkotása mind közül. Hogy a ’90-es évekbeli lemezekhez képest jóval agresszívabb, súlyosabb lett a St. Anger, ez szintén megkérdőjelezhetetlen. Maguk a számok nem túl bonyolult felépítésűek, a szövegek, refrének is mondhatni, primitíven egyszerűek. Néhányról ordít, hogy James elvonója ihlette őket. Leginkább ritmusváltásokkal operálnak a srácok, de ezek is jóval elmaradnak a korábbi albumok megoldásaitól. Nincsenek slágerek sem, Jamesék ezúttal nem törődtek a médiával, de miért is tették volna? Nekik aztán tényleg nincs szükségük arra, hogy valamelyik rádióállomás bevállalja a dalaikat.

 A lemezfelvételkor Bob Rock segítette ki a bandát, ám idén már elengedhetetlennek tűnt egy állandó basszusgitáros leigazolása. Rob Trujillót tíz éve hallották először, s miután Hammett egy közös szörfözés során csupa pozitív benyomást szerzett róla, rögvest a tagságra esélyesek listájára került. Úgy hírlik, egyetlen próba elég volt ahhoz, hogy ő legyen a befutó, hiszen “Rob újabb alkotóelemet ad az eddigiekhez, nemcsak kiegészíti, hanem újabb szintre is fejleszti azt. Trujillo tudása megkérdőjelezhetetlen, a Sucidal Tendenciesben letette az alapokat, de Mike Muir agymenésében, az Infectious Groovesban is döngette a négyhúrost. Sőt, Ozzy mester mellett is lenyomott cirka nyolc évet, tehát a basszusgitáros csatasorba állítása megtörtént. Most már csak a zenén kellene egy picit csiszolni fiúk, mert valóban üt, mint a vonat, de ettől az ütéstől én bizony nem tudok felkelni.

Pontszám: 6/10