metallica cover 20160820Nyolc év után ismét visszatér Budapestre a Metallica! A Live Nation jóvoltából hazánkba is elér a Hardwired… To Self-Destruct című új album turnéja. 2018. április 5-én az arénában lép fel a világ egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb metalzenekara. Egészen a ’90-es évek elejéig ők voltak számomra az abszolút favorit, a kategóriák fölött létező félistenek. Máig a Master Of Puppets-et tartom annak a lemeznek, amely a heavy metal műfaján belül a legnagyobb hatást gyakorolta rám. Persze voltak kisiklásaik, de melyik bandának nem? Nyolc év nagy idő, hosszú és göröngyös út vezetett el a Hardwired….albumhoz. Bizony, nyolc év telt el utolsó korongjuk, a 2008-as Death Magnetic óta: ha azt mondjuk, hogy a világ alapvetően változott meg azóta, akkor igencsak finoman fogalmazunk. Szinte egy teljes generációnyi rockrajongó cserélődött le időközben, illetve érkezett egy új generáció. Ez idő alatt a banda tagjai is egészen távoli területeket jártak be, több ízben el is tévedve, elég csak a 2011-es, Lou Reeddel közös Lulu albumra gondolnunk. A Death Magnetic esetében voltak biztatóbb jelek, hogy régi kedvenceink esetleg újra visszatérnek a helyes ösvényre, de bevallom, én már nem nagyon bíztam bennük. A Hardwired…megahallgatása után azonban úgy gondolom, James Hetfieldéknek ezúttal sikerült az, ami már elég régóta nem: mindenféle görcs és matek nélküli albumot készítettek, ami az utókornak később ott lehet a klasszikusai között.

A Hardwired…To Self-Destruct pedig éppen e görcsösség elvesztésétől lett egészen kiváló anyag. Az album 77 és fél percen át, összesen 12 dallal kényezteti a csapat régi és új rajongóit. A kiadvány dupla albumnak neveztetik, holott semmivel nem hosszabb, vagy tartalmaz több számot, mint elődei. Ha gyors elemzést szeretnénk végezni, akkor úgy jellemezhetnénk a lemezt, hogy az első korongra a gyorsabb, thrashesebb, de mégis dallamosabb, könnyebben emészthető és a nyolcvanas évekre leginkább visszakacsintó nóták kerültek. A második disc olyan, mintha a Fekete Album és a Load világát kevernénk össze: középtempós, groove-os, iszonyatosan húzós, sötétebb hangulatú szerzemények birodalma ez, így ehhez fokozottabb figyelem szükséges, mert nem adja könnyen magát.

Most Greg Fidelman lett a producer, aki már két alkalommal is dolgozott a bandával hangmérnökként, a társproduceri feladatokat pedig Hetfield és Ulrich látta el. A hangzás alapvetően jó: dögös, telt, de már nem olyan karcos, és éppen ezért nem olyan agresszív, mint legsikeresebb lemezeik esetében. Ettől függetlenül minden hangszer gyönyörűen kivehető amellett, hogy az egész sound tökéletesen vintage összhatást kelt. Hangulatában, jellegében ott van a Load lemez, de megbújik benne némi Justice korszakos érzés is. A nyitó Hardwired a Kill’em All dühét és lendületét idézi, Hetfieldéknek még mindig jól áll az izmozás. Az Atlas, Rise! egyenesen azokat a régi brit metal időket idézi fel, amelyek hatására 1982-ben a Kill ’Em All dalai megszülettek. Jellegzetesen Diamond Head hatású riffelés, majd ikerharmóniák Iron Maiden-módra. Ezt követi egyik személyes kedvencem, a Judas Priest You’ve Got Another Thing Comin’-jának riffjével induló, súlyosa Now That We’re Dead.  James riffelni sem felejtett el, jó példa erre ebben a nótában a csuklógyakorlata. A Metallicának ezek a lecsupaszított döngő riffek és erős dallamszerkezetek állnak jól, És bár ez az első Metallica korong, amin Kirk Hammett nem szerepel társszerzőként, mégis időnként kifejezetten szép megoldásokkal él a szólókban. Tetszik a játéka, amit korábban nem mindig mondhattam el róla.

A Moth Into Flame a régi jó dallamokat és a thrashes pillanatokat idézi. A Load album zsíros hangzását továbbvivő, és azt némi Sad But True-utánérzéssel vegyítő, lassú, sejtelmes gitárral nyitó, majd némi groove elemekkel megtámogatott Dream No More is borzasztó erős tétel. Ezt a Halo On Fire képében egy nyolc perces tétel követi. Ez pedig szintén nem kezd rosszul, bár egészen szentimentális, szinte balladai hangvételű. Azonban a refrén ahova újra és újra eljut bizony megint erős. A második discet nyitó Confussion nyitásában kicsit a banda a Mercyful Fate-gyökereit is felvillantja, majd megint a ’90-es évek második felének irányába sodródik a tétel. A Robert Trujillo hangulattémáival kezdődő ManUNkind az egyik legérdekesebb nóta az albumon. Itt azt mutatják a srácok, hogy nem csupán a múlt nagy pillanataihoz képesek visszanyúlni, hanem az elmúlt években rájuk jellemző zenei kalandozásokról sem szoknak le egykönnyen. Furcsa darab. A Here Comes Revenge sejtelmesen odacsapós hangulatával azonnal rokonszenvessé vált. Szintén érdekes darab a gyilkos középtempós riffre alapuló Am I Savage?, itt szinte doomosan, Black Sabbath módjára építkezik a nótaszerkezet. A Lemmy Kilmister tiszteletére írt és Lemmy-szövegrészletekkel operáló Murder One szép gesztus, a klipje is zseniális, de zeneileg így is totál semmilyen középtempós reszelde marad. A dupla albumot záró Spit Out The Bone pedig egy régesrég nem hallott thrash pusztítás.

Tény és való, nem csont nélküli bombagól a Hardwired… To Self-Destruct, mégis napok alatt baromira hozzám nőtt a lemez, és folyamatosan hallgatom oda-vissza. Nem minden nóta hibátlan, ne is várjuk ezt el: de átkozottul közel kerültek a régi dicsfényükhöz. Ráadásul minden korszakukat megidézik, mégsem tűnik retrónak a cucc. Így aztán bátran kijelentem, a Fekete Album óta nem született ennyire kerek, izgalmas és ennyi jó témát felvonultató Metallica album. A legfontosabb pedig az, hogy hosszú ideje a csapat legőszintébb lemezéről van szó.

Pontszám: 9/10