Arról már korábban írtam, hogy az idei Megadeth lemez bizony messze a várakozásaimon felül teljesített. Dave Mustaine-ék az új felállással igencsak telibe találták a klasszikus időszak rajongóinak ízlését, és a Youthanasia óta nem látott mesterművel rukkoltak elő. Nem gondoltam volna, hogy idén lesz még a zenei piacon olyan thrash metál alkotás, ami felveheti a versenyt a Dystopiával. Pedig lett, és nem csak, hogy felvette a versenyt, de talán meg is verte azt. Már a megjelent előzetesekből lehetett sejteni, hogy a Bay-Area-i veteránnak számító Death Angel nyolcadik lemeze nagyot fog szólni, de egyben meghallgatva akkorát üt, amilyenre talán még a legelvakultabb rajongók sem számítottak.
Sajnos egyre többször kellett az évezred elején abban csalódnunk, hogy a 80-as, 90-es évek nagyjai a műfajban nem tudnak megújulni, nem hozzák azt a színvonalat, ami egyaránt jellemző arra a stílusra, ami naggyá tette őket, ugyanakkor előremutató, és a kor zenei világának is megfelel. Aztán 2008-ban a Testament a Formation of Damnation lemezzel robbantott. Egyszerre volt az album klasszikus thrash, ugyanakkor modern. Alex Skolnickék robbantottak. A műfaj megújult, és sorra jöttek a követők. Az Anthrax, a Kreator, a Slayer, most végre a Megadeth is. A Death Angel is bepróbálkozott már az újítással, de sem a 2010-es Relenless Retribution, sem pedig a 2013-as The Dream Calls for Blood lemez nem hozta meg a várt sikert. Ne értsetek félre, egytől egyig jó lemezek voltak, de nem volt meg az a pici plusz. Bennük volt a modernitás, de pont a régit, az Act III-as korszak esszenciáját nem hordozta magán. Tavaly aztán újra stúdióba vonult a filippínó eredetű csapat, hogy rögzítsék The Evil Divide címre hallgató legújabb lemezüket.
Aztán szépen sorra jöttek az előzetesek, a komplett dalok, és elkezdtünk reménykedni. Jobbnál jobb előételeket kóstolhattunk. Modern, ugyanakkor minden benne van, ami különlegessé tette a csapatot a 80-as, 90-es évek fordulóján. Tegnap pedig végre teljes egészében megjelent az album, és ahogy hazaértem, már nyomtam is be a lejátszóba. Háromszor pörgettem végig, aztán ma, ezen sorok írása közben is forog folyamatosan. Nem tudok róla lekattanni. Mint a kisgyerek, amikor először kap csattogós lepkét. Rég volt már olyan, hogy azt mondhassam valamire, hogy egységesen jó a lemez. Írtam, hogy nálam eddig az év albuma a Megadeth lemez, de azért ott is volt egy két szürkébb pillanat. Itt viszont nem találok. Rövid, tömör, de hibátlan korong, már ha valaki szereti a thrash metált. A nyitó The Moth egyből letépi a fejedet, igazi, szaggatós riffek, amik kifejezetten a Bay-Area környéki csapatokra voltak jellemzők. Koszos, brutális, csapongó, mégis ott van benne az a feszült tempó, ami magával ragad, és nem hagyja egy pillanatig sem, hogy a lábad, a fejed megálljon hallgatás közben. A soron következő Cause of Alarm sem veszít a tempóból, viszont megjelenik benne egy fajta populárisabb ízvilág. Énekelhetőbb refrén, “táncolhatóbb” dallamok, már ha lehet ilyet mondani thrash metálon belül. Ahogy haladunk előre, úgy színesedik a lemez. A harmadik, Lost című dal olyannyira színes, hogy szinte már szokatlan. Egy lazább, líraibb téma, ami egyszerre érzéki, és mégis kemény. Mark Osegueda énekes pedig leírhatatlan. Íratlan törvény a műfajon belül, hogy a thrash énekesek nem rendelkeznek rockoperai énekadottságokkal. Nem megbántva senkit ezzel, de nem nagyon ismerünk extravagáns kvalitásokkal rendelkező torkokat ezekben a körökben. Jó-jó, Joey Belladona tud, ha akar, de ő is egyre kevesebbszer akar. Mark Osegueda viszont nagyon is akar. Hihetetlen, ami itt kijön a torkán. Bárhol, bármilyen dalban megállná a helyét. Hallgassátok, nézzétek és vegyétek észre a hasonlóságot közte és a hat éve elhunyt Ronnie James Dio között. És ez nem túlzás. Nem hiába ő volt a legjobb abban a produkcióban is, amit Metal Allegiance néven ismerhetünk, amikor legutóbb egy Dio dalt, a We Rock-ot dolgozták föl sok sok legendás énekessel zenésszel, köztük Markkal.
ARVE Error: The [[arve]] shortcode needs one of this attributes av1mp4, mp4, m4v, webm, ogv, url
Ezután a kis lazítás után visszaugrunk a darálósabb örvénybe, a Father of Lies, vagy a Hell to Play mind mind klasszikus nóta a modernebb ízvilággal, ugyanakkor azzal a kis plusz színnel, amit Mark hangja képes hozzátenni minden egyes dalhoz. Az I Can’t be This talán a leggyengébb szerzemény egyelőre a lemezen, de ezt is úgy értsétek, hogy amúgy egy nagyon jó nóta. Kellett valami, amire már pici negatívat is írok. Ugyanakkor ez is nagyon erős nóta, talán plusz egy refrént még elbírt volna, és akkor itt sem érné semmi szó a ház elejét.( Közben egyre többet hallgatva, már ebben sem találok hibát. 😀 )
A Hatred United/United Hate viszont egyből vissza is ránt a legjobb dalok közé, sőt egyenesen a nagybetűs LEGJOBB. Ez a nóta is ismert már két hete, de azóta is sokkol. Igazi himnusz! Tökéletes verze, magasan szálló refrén, két eltérő, de nagyon beillő gitárszóló, na meg Will Carroll dobos, aki olyat játszik itt, hogy a füleim kettéállnak. Az utóbbi évek egyik legjobb dala a teljes palettán.
ARVE Error: The [[arve]] shortcode needs one of this attributes av1mp4, mp4, m4v, webm, ogv, url
Jön a Breakaway, ami az album legkeményebb nótája, igazi fehértornacipős alapmű, majd a The Electric Cell, ami szintén a kultikusabb Act III vonalát követi, legvégén pedig a Let The Pieces Fall zárja le az albumot, illetve pont, hogy nem zárja. A dal egy igen masszív break down-nal végződik. Piszkos nagy headbang riff. Ha lesz majd következő album, márpedig remélem lesz, akkor ezzel a dallammal kéne azt kezdeni.
Összességében az év egyik legjobb lemeze lett, a műfaj megújulásának újabb mérföldköve. A Death Angel sosem tartozott a mainstream zenekarok közé, mégis hatása a teljes thrash életre megkérdőjelezhetetlen. Újabb csapat, akinek tökéletesen sikerült a megújulás. Van még jövője a thrash metálnak. Azt írtam pár hónapja, hogy a Megadeth talán az év lemezét hozta ki. Ezt most megcáfolom. Hiába szeretem inkább Dave Mustaine-ék csapatát, ez a lemez most jobban bejön. Az 9/10-es alkotás volt, ez viszont abszolút hibátlan. Most már nem merem leírni, hogy az év albuma, hiszen ha csak a műfajt nézzük, szeptemberben még érkezik egy Testament lemez, ők pedig a már említett 2008-as Formation of Damnation lemez óta nem bírnak hibázni….
10/10
