Elkészítette legújabb, Hail To The King címre hallgató nagylemezét az Avenged Sevenfold. Kiváncsian vártam, hogy a Nightmare kitörő sikere után sikerül-e megint a srácoknak még jobbat, de legalább is hasonló szintűt alkotni. A lemez előzetesként megjelenő címadó nóta hallatán már kicsit húztam a szám, hogy itt valami nem stimmel, és reménykedtem benne, hogy a „Hail To The King” a leggyengébb dal lesz az albumon. Sajnos nem… az a dal erős középmezőny..

 

A nyitó „Shepherd on Fire” még ad okot némi bizakodásra. Erős kezdés, megkapó refrénnel, és sokkal dörmögősebb, mélyebb hangzással, mint amit eddig megszokhattunk az A7x-től. Végre nyomát sem halljuk azoknak a gitárharmóniáknak, amik a legedzettebb füleket is kikezdik egy idő után. Elsőre hallható, hogy az album nem a Nightmare nyomdokait fogja követni, hanem egy teljesen új ösvényt próbál kitaposni. Merész húzás azok után, hogy az előző lemez egyértelműen rengeteg új rajongót szerzett a zenekarnak, és megindította az A7x-et a legnagyobbak felé vezető úton.

A címadó Hail…-ről már elöljáróban annyit említettem, hogy mikor elsőre meghallottam, nagyon nem tetszett. Ez azóta sem sokat változott. Ha nem Avenged mércével mérem, akkor ez egy jó dal lehetne, de kihez hasonlítsam egy zenekar szerzeményét, ha nem saját magukhoz? Valami nagyon hiányzik ebből a dalból, ahogy az egész lemezről, de erről majd a végén részletesebben. A „Doing Time” alatt megjelennek az általam annyira azért nem hiányolt igazi A7x-es gitárharmóniák és még valami, ami kicsit bánt. Ha egy zenekar ennyire egyedi stílust képvisel, akkor mi a fenéért szorul más zenekarok stílusjegyeinek koppintására? Ha nem ismerném meg egyből Shadows hangját azt hinném, hogy a legújabb Hellyeah (a dob kifejezetten Vinnie Paul-os) albumot hallgatom. A soron következő „This Means War” megint egy klasszikus Sevenfold tétel. Nincs benne semmi extra, csak a szokásos harmonizálós témák, a gitárdallamra tökéletesen kihegyezett ének és a szaggatott Pantera-s dobtémák. (Ja, hogy itt is Vinnie Paul? Lehet, őt kellett volna Portnoy után leigazolni?)

ARVE Error: The [[arve]] shortcode needs one of this attributes av1mp4, mp4, m4v, webm, ogv, url

Végre jön valami felüdülés, amit szívesen vissza-visszapörgetek a lejátszómban. A „Requiem” egy szimfonikus hatásokkal megtűzdelt tétel. Arra az időszakra emlékeztet, amikor még a Little Piece of Heaven-nel borzolták a világot a srácok. Van valami hátborzongató, szívszaggató érzés a dal mögött végig. Ezzel megnyertek, ez igazán jó. (Még akkor is, ha már egyszer ellőtték.) A következő „Crimson Day” egy lírainak és melankolikusnak szánt tétel. Az a baj, hogy ott a „szánt” szócska. Nagyon kilóg ez a dal a lemezről, és nem csak azért, mert ez a leglassabb felvétel, hanem azért is, mert egyszerűen még a többi dalhoz képest is gyenge. Elcsépelt refrén, egy milliomodszorra eljátszott gitárszólóval. Tipikus nesze semmi, fogd meg jól dal..

Jön a „Heretic”, amiért a legjobban haragszom a zenekarra. Synyster Gates hatalmas témákat rakott ebbe a dalba (bár igazán hangolhatná mélyebbre a gitárját), és még az ének rész is kiváló, de valahogy az egész csak lóg a levegőben. Nincs alja a zenének, ahogy szokták mondani. Se basszus, se dob. Van egy jó téma, jó a ritmus, de az egész olyan üres hatást kelt (és ez egyébként nagyon sok helyen probléma a lemezen).
A „Coming Home” érdekes egyveleg, az A7x-es hatás és a progresszív rockzene között. Tetszik a dal közepén a gitárszóló és megint nagyon jó témák vannak, viszont továbbra is nagyon gyenge a dob. Ilyenből kéne sokkal, de sokkal több az albumra. A „Planets” úgy indul, mintha egy thrash-metál dalt hallanánk. Nagyon szokatlan dolog ez tőlük, de tetszik. Végre a dob is úgy pörög, ahogy annak kell, és a gitárok is eltérően szólnak a megszokottól. Ennyi kell csak: hozzá kell nyúlni a már meglévő stílusjegyekhez, kicsit megvariálni, és már is egy különleges, de mégis Avenged-es dalt kapunk.

A záró „Acid Rain” egy zongorával kísért lírai dal. És ez tényleg lírai, nem úgy, mint a fentebb említett „Crimson Day”. Nekem ugyan ez egy kicsit vontatott, de összességében nem rossz, főleg, ha az embernek van hangulata az ilyen szomorkásabb dolgokhoz.

Összegezve a dolgokat: Nem ez lesz a kedvenc Avenged Sevenfold albumom. Messze elmarad a Nightmare-től, és nemcsak azért, mert azon jobb dalok vannak, hanem azért is, mert ott a koncepció és az ötletek is jobbak voltak. Őszintén én nem szeretném, hogy ezen az úton menjen tovább a zenekar, jó volt minden, úgy ahogy volt. Ami viszont a legfontosabb az albummal kapcsolatban, hogy Arin Ilejay nem egy Mike Portnoy, de nem is egy Rev. A Nightmare-nek pont a különleges dobtémái voltak a vonzóerői. Nagyon hiányzik egy annyira képzett dobos a csapatból, mint Mike, vagy mint Rev, és ezzel nem Arin-t akarom bántani, hisz még fejlődhet (és biztosan fog is az alig 25 éves srác), de még nagyon gyenge az, amit itt játszik. Számomra ez az, amiért jóval üresebbnek és szürkébbnek hat ez a lemez az elődjénél, és amiért egyértelműen azt mondom, hogy nagyobb volt az album füstje, mint a lángja.

Reménykedjünk benne, hogy a következő lemez sokkal jobb lesz, és újra lesznek olyan dalok, amik után az állunkat keresgetjük. De addig is hallgassunk A7x-et, mert az jó, és aki teheti, lesse meg őket november 22-én Bécsben, a Five Finger Death Punch társaságában.

Avenged Sevenfold- Hail To The King
Pontszám: 6/10

Dalok:
Shepherd of Fire
Hail to the King
Doing Time
This Means War
Requiem
Crimson Day
Heretic
Coming Home
Planets
Acid Rain

Zenészek:
M. Shadows – ének
Zacky Vengeance –gitár-vokál
Synyster Gates – gitár-vokál
Johnny Christ – bassz-vokál
Arin Ilejay – dobok