Az új Michael Monroe album az év egyik meglepetése lehet a klasszikus punk rock rajongók számára. A Blackout States lemezbemutató turnéja a Heardcore Superstar társaságában zajlik, ez önmagában véve is tökös húzás, mivel a jóval fiatalabb svédek hihetetlenül erős élő teljesítményre képesek. Papíron nem a legideálisabb választás egy kedd esti buli, sejtésem be is igazolódott, a Waterfront-ban kicsit több, mint félház előtt léptek fel a csapatok. Őszintén szólva nem ezt vártam, a közönség túlnyomó része a 40es és 50es korosztályból került ki, elég komoly kihívásnak tűnik a fiatalabb réteget elérése ebben a stílusban.

A Hardcore Superstar egy igazi koncertzenekar. Feszesen és erőteljesen szólnak, összeszokottak, zenéjükben megvan a lendület hogy mindezt a színpadra vigyék, és vannak olyan dallamosak hogy még ismeretlenül is szórakoztatóak legyenek. Jocke Berg énekes egy pillanatra meg nem állva ugrálja végig a programot, igazi karizmatikus frontember. A kezdetben kissé bágyadt közönség a második számtól kezdve együtt él minden mozdulatával, megénekelteti még azokat is, akik először találkoznak a zenéjükkel. A program egészséges keveréke a nemrég kiadott HCSS albumnak és pár kihagyhatalan klasszikusnak (We Don’t Celebrate Sundays, Last Call for Alcohol…). A felettébb romantikus hangvételű Here Comes That Sick Bitch-et egy mini akusztikus blokk keretében hallhattuk, Jocke hangja egy szál gitár kíséretében is megrezgette az ablakokat. A hibátlan zene mellett hatalmas poénokat is előhúztak, a dobtechnikus srácnak aznap volt születésnapja, egy Snoop Dogg-ot megszégyenítő plüss pizsamakreációban tolta végig az estét, egyszer-egyszer még a dobok mögé is beugrott kicsit besegíteni. A záró Above The Law első taktusánál elkezdte összepakolni a dobfelszerelést, Adde Andreasson-nak végül egy darab pergővel kellett befejeznie a dalt.

Mivel a közönség egy része kimondottan a HCSS miatt jött le, Michael-nek kőkeményen meg kellet dolgoznia, hogy az átszerelés alatt megzuhant hangulatot visszahozza a pörgős szintre. Két szám alatt sikerült mindenkit visszakapcsolnia party üzemmódba. Ennek érdekében mindent be is dobott: a korláton átmászva a plaforól lógva énekelt, a számokat terpeszállásban végződő koreográfiákkal fejezte be, ment a jobb és baloldal énekeltetése, csordavokáloztatás. A program teljesen korrekt módon fedte le eddigi pályafutását, a Blackout States bemutatása mellett minden egyes korszakából hallhattunk valamit. Az új albumról élőben is sütött a This Ain’t no Love Song, a R.L.F. és a Goin’ Down With The Ship, megidézte a Demolition 23 korszakot (Hammersmith Palais és Nothin’s Alright), és persze jöttek a Hanoi klasszikusok is (Tragedy, Oriental Beat, Malibu Beach Nightmare). A Dead, Jail or Rock ‘n’ Roll-lal sikerült még a kétkedőket is maga mellé állítani, a dal refrénjének előadásáért az első sorban állók voltak felelősek, mialatt Michael a korláton egyensúlyozva próbált a terem egyik végéből a másikba eljutni. Ha ez a zene dolog unalmassá válna simán talál magának állást artistaként.

Remélem, hogy ezt a két zenekart minél több fesztiválon meg lehet majd nézni a nyár folyamán, hangulatcsinálásból lehet mit tanulni tőlük. A fiatal korosztály pedig eltanulhatná az előző generációtól hogyan kell élvezni egy koncertet, nem feltétlenül célszerá a telefon kijelzőjén keresztül nézni a program nagy részét. Telefon nélkül két kézzel sokkal hatékonyabban lehet szórni a villákat.

Michael Monroe idei Blackout States című lemezéről ITT olvashattok.