Ismét Elvarázsolt az Orphaned Land

Kishazánkban tevékenykedő koncertszervező brigádoknak és a lelkesen turnézó zenekaroknak hála igencsak eseménydús őszi-téli klubszezonnak nézhetünk elébe. Egészen konkrétan az októberi hosszú hétvége például felér egy komplett metál fesztivállal, ha azt nézzük, hogy 3 egymást követő estén is lesznek olyan koncertek, amelyeken mondhatni kötelező a részvétel. Arról nem is beszélve, hogy az eklektikusabb ízlésű rajongóknak sok esetben dönteniük kell, hogy melyik bandát lessék meg a gyakran előforduló ütközések miatt, amennyiben még nem rendelkeznek az egyszerre több helyszínen való jelenlét képességével…

Mivel én kezdetektől fogva inkább a heavy, speed valamint a power vonal felé hajlok és ezen műfajok húzónevei (Stratovarius,Gamma Ray, Hammerfall, Amorphis etc.) is képviseltetik magukat (vagy már meg is tették) az előttünk álló dömpingben, így a „jóból is megárt a sok” alapon kénytelen voltam kicsit szelektálni a rendezvények között. Nehéz szívvel tettem mindezt, ugyanis a kedvencek hangversenyeinek látogatása mellett olthatatlan vágyat érzek a számomra még ismeretlen vagy felületesen hallgatott, de olyan ismerősök által ajánlott zenekarok megtekintésére, akiknek adok az ízlésére és a véleményére.

Valószínűleg a bőség zavarában esett fókuszon kívülre a szerda esti, A38 Hajón megrendezésre került Mollust – Opera Metal (D) – Orphaned Land (IL) párosítás és ha egy kedves pajtásom aznap kora délután nem hívja fel rá a figyelmem, akkor valószínűleg egy az egyben ki is maradt volna. Lételemem a spontaneitás, de a hirtelen felindulásból elkövetett koncertlátogatás nem mindig tartozik a legjobb megoldások közé. Ennek ellenére az izraeliek legutóbbi, 2011-es buliján szerzett kellemes muzikális élmények elég motiváló erőnek bizonyultak, pedig akkor is egészen véletlenül keveredtem a Club202-be és előtte még a nevüket sem hallottam soha.

Szerencsére tettestársat könnyen találtam az akcióhoz, de nem úsztam meg ennyivel, rögtön jött a kérdés, hogy „Figya, Te nem fogsz itt unatkozni? Ez akusztikus-kórus bál lesz, nem zúzás”. Felhomályosítottam a kolleginát, hogy 8 évig énekkaros voltam, ráadásul zeneiskolába is jártam, ahol zömében klasszikus zenével foglalkoztunk, nem hiszem, hogy sikítozással egybekötött hajtépés kockázata áll fenn. Mindenki lenyugodott a p.csába, mehetünk!

Sajnos az este egyetlen és egyben legnagyobb buktatóját a megérkezés jelentette, ami egyrészt a szervezőknek hatalmas fekete pont a képzeletbeli ellenőrzőbe, hiszen az általuk létrehozott, „Arckönyben” szereplő esemény meghirdetett időpontjához képest jóval korábban volt a kapunyitás és a kezdés is. Másrészt nekünk is tanulság: nem szabad arra alapozni, hogy „ráérünk, úgyis késnek bla bla bla”, mert hála a patópáloskodásnak és annak, hogy mindketten máshol álltunk sorba, amikor a pontosságot osztogatták, sikerült egy jó 1,5 órás késéssel a fedélzetre lépnünk.

Lerongyoltunk gyorsan a koncertterembe, csupán női megérzésünkre hagyatkozva, hogy valami nem teljesen kerek és első körben meglepve tapasztaltam, hogy a színpad előtti tér mintha kétszer akkora lenne, mint eddig, kibővítették vagy mi a szösz? Aztán átfutott a kis agyamon, hogy ad 1 hétköznap van, reggel meló és amúgy mégiscsak egy underground zenét játszó együttesekről beszélünk, indokolt a ’félház’.  Második sokk: mit keres „Jézus” a színpadon, ahol elvileg még az előzenekar énekesnőjének kellene a befejező áriák utolsó hangjait a közönség hallójárataiba csempészni? Sebaj, engedjük el, most már csak az a lényeg, hogy érezzük jól magunkat.

Így, hogy a viszonylag fiatal, 2011-ben alakult, német előzenekart teljes egészében lekéstük, sokat nem tudok róluk nyilatkozni. Korábban nem hallottam felőlük, csak annyi infóm volt, hogy opera-metálban utaznak. Sajnálom a dolgot, mert kíváncsi természet lévén érdekelt volna, hogy sikerült összehozniuk az opera, a klasszikus zene és a metál ismertetőjegyeit egyaránt magába foglaló repertoárjukat. Koncert után egyébként többféle véleményt hallottam az előadásukról: volt, akinek kellemes meglepetést okoztak és élvezte a műsort, de akadt olyan is, aki szerint ezt nem kellene tovább erőltetni. Alapvetően látszik rajtuk, hogy szeretnek zenélni, a színpadkép is ügyesnek mondható, szép egyenruhában muzsikálnak a lányok, de olyan kezdetleges, kísérleti stádiumúnak tűnik az egész, mintha megakadtak volna hobbyprojekt szinten, ahonnan már nincs továbbfejlődési lehetőség ebben a témában. Nem szeretnék látatlanban ítélkezni, remélem összehoz még velük a sors valahol, valamikor. Ha mégsem, akkor marad a youtube…

… De kanyarodjunk vissza a főhősökhöz, akik egy kétségtelenül izgalmas turné keretein belül ejtették útba kedvenc fővárosunkat. Úgy döntöttek, hogy akusztikus-unplugged verzióban adják elő a dalaikat és ehhez a 15 tagú berlini Stimmgewalt kórust kérték fel vokálozni, akik nálunk 6 fővel képviseltették magukat. Ez a létszám pont ideális választásnak tűnt színpadi megjelenés és hangzás tekintetében egyaránt.  Ahogy beestünk az ajtón és megcsapott az énekes, Kobi Farhi-féle jelenség, egyből kikapcsolt a külvilág, csak a zenére tudtam figyelni. Csúcs ez a fickó, tényleg egy kiköpött „megváltó” már a fizimiskája is, de az öltözékével még inkább fokozza ezt az összképet: hosszú, arab ruha és mezítláb. Én ilyenkor mindig halálra izgulom magam, nehogy beleálljon a lábába egy gerenda a világot jelentő deszkákból…

Tudjuk, a zenekar igen magasztos célért küzd: dalaikon keresztül, hihetetlen elkötelezettséggel hirdetik a közel-keleti békét és az emberi testvériséget, vallási hovatartozástól függetlenül. Mindenféle politikai és egyéb irányú állásfoglalás nélkül nálam elérték azt, hogy abban a röpke 40 percben, amit sikerült belőlük elcsípni, úgy éreztem, hogy megszűnt a világ összes problémája, nincsenek háborúk, nincs migránskérdés, éhínség, betegség stb., csak boldogság van és fülig érő mosoly. Mintha hipnotizáltak volna, de tényleg. Egyébkén sem áll messze tőlem a keleti kultúra, kedvelem a zenéjüket, az ételeiket, a művészetüket, de Ők valami egészen fantasztikusan vegyítik az arab és török népzenét, a klezmert és persze a szívem csücskét, a metált. Ezen az estén ugyan az utóbbiból szinte semmit sem mutattak, valóban nem volt zúzás, nagyon – egyesek szerint talán túlságosan is – világzeneire vették a figurát, de engem ez abban a pillanatban egyáltalán nem zavart, élveztem, ahogy a zene ritmusára ring a kis testem. Könnyed volt az egész, nem volt jelen az arab zenére sokszor jellemző túlfűtött erotika. Inkább a Mediterrán-tenger partján éreztem magam, mintsem az Ezeregyéjszaka meséiben. A gitár szólók pedig olyan gyönyörűek voltak, hogy egészen összeszorult tőlük a mellkasom és még a szemem is könnyes lett…

Frontemberünk a dalok között rengeteget kommunikált a közönséggel, laza volt és humoros, főleg az tetszett, amikor kijelentette, hogy inkább igyunk sört, ahelyett, hogy lövöldöznénk. Rajtam nem múlik, egészségünkre! A megjelent nagyérdeműre egyébként roppant büszke vagyok, nem voltunk sokan, de mindenki kitett magáért, énekelt, táncolt, tapsolt, nem kellett kétszer mondani, hogy a zenekar tolja az alapot, mi pedig a ’nanananaaaaa’-t.

Az utolsó előtti nótánál végül kibújt a szög a zsákból, a Norra El Norra-t egészen rockosan sikerült előadni, talán hogy lássuk, Ők mégiscsak egy folk-metál banda, azzal együtt, hogy most megmutatták egy másik oldalukat is. A műsor zárásaként – mintegy féltéve az i-re a pontot – hallhattunk egy igazi metál hörgést is, ami végképp azt eredményezte, hogy levakarhatatlan vigyorral az arcunkon hagytuk el a tett helyszínét, megfogadva, hogy a következő alkalommal is hagyjuk magunkat elvarázsolni.