Az előzményeket gondolom különösebben nem kell bemutatnom. Adott a világ talán legismertebb progresszív-metal zenei csodája, a Queensrÿche, annak egykori frontembere Geoff Tate és legnépszerűbb lemezeik az Operation: Mindcrime I-II.
Geoff és a Queensrÿche közös útja az 1981-es megalakulástól egészen a közelmúltig, 2012-ig tartott, majd egy igencsak rögös útelágazáshoz ért, mely végül a progresszív-metal zene történetének legbotrányosabb szakítását – Geoff-nál rendesen elgurult a gyógyszer- eredményezte, ami aztán minden létező fórumon és – jelen esetben tán a leginkább helytálló jelzővel – „hadszíntéren” komoly nyomokat hagyott…de a részleteket most inkább hagyjuk. Röviden annyi a lényeg, hogy 2013-tól egy ideig gyakorlatilag két Queensrÿche létezett, vagyis egy Geoff Tate és egy Michael Wilton -féle zenekar. Később Geoff lemondott a név használatáról, azonban az Operation: Mindcrime lemezek előadásának jogát neki ítélték.
Ám a Michael Wiltonék nevével fémjelzett Queensrÿche sem maradt tétlen, és 2015-ben megjelentette Condition Hüman címen második Geoff nélküli lemezét. Így, ha nem is azonos név alatt, mégis valamilyen formában tovább zajlik a verseny. Mint minden szakítás után, persze ezúttal is megoszlott a rajongók tábora, bár szerény tippem szerint az igazi ínyencek inkább mindkét bőségszaruból kiveszik a részüket, minthogy dacból elszigeteljék magukat, legalábbis ez így lenne ésszerű, hisz a lényeg nem a balhé, hanem a ZENE…
Geoff jó ideig arról nyilatkozott, hogy többé nem kíván metal zenével foglalkozni, végül – szerencsénkre – mégis visszatért a gyökerekhez, egy minden túlzás nélkül supergroupnak nevezhető társaság élén, mely elegáns egyszerűséggel az Operation Mindcrime nevet kapta és rögzítették első nagylemezüket, egy hosszabb lélegzetvételű történet első fejezetének számító koncepcióalbumot, a The Keyt. A hatás nem maradt el, az események pedig igencsak felgyorsultak, a megjelenést követően ugyanis igen hamar nekiindult Európának ez a nagy érdeklődésre számot tartó társaság, hogy élőben is bebizonyítsa létjogosultságát.
Hogy mennyire komoly figyelem kíséri a csapat tevékenységét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy szürke hétfő estéhez képest jelentős tömeg gyűlt össze az A38 színpada előtt, és nem elhanyagolható tény, hogy a közönség soraiban bizony szép számmal felbukkantak a hazai rockzenei sajtó jelentős figurái.
Komoly ígéreteket kaptunk arra vonatkozóan hogy ezen a bulin arcunkba kapjuk a teljes OM albumot és számos egyéb ínyenc falatot a múlt – Empire – és jelen – The Key – kínálatából, ezt némileg kétkedve fogadtam, hisz mindez igen hosszú műsoridőt eredményezne. Nos, kellemesen csalódhattam.
Összesen 24!!!! dal hangzott el azon az estén az Operation Mindcrime előadásában:
I Remember Now (Queensrÿche cover)
Anarchy-X (Queensrÿche cover)
Revolution Calling (Queensrÿche cover)
Operation: Mindcrime (Queensrÿche cover)
Speak (Queensrÿche cover)
Spreading the Disease (Queensrÿche cover)
The Mission (Queensrÿche cover)
Suite Sister Mary (Queensrÿche cover)
The Needle Lies (Queensrÿche cover)
Electric Requiem (Queensrÿche cover)
Breaking the Silence (Queensrÿche cover)
I Don’t Believe in Love (Queensrÿche cover)
Waiting for 22 (Queensrÿche cover)
My Empty Room (Queensrÿche cover)
Eyes of a Stranger (Queensrÿche cover)
Re-Inventing the Future
The Stranger
Bur
Take Hold of the Flame (Queensrÿche cover)
One More Time (Queensrÿche cover)
Ráadás:
Empire (Queensrÿche cover)
Damaged (Queensrÿche cover)
Jet City Woman (Queensrÿche cover)
Silent Lucidity (Queensrÿche cover)
Tehát leszögezhetjük, csúf szakítás ide vagy oda, Geoff Tate személye igenis jelentős hozzáadott értéket képvisel a világ zenei palettáján. És dacból kihagyni a megbizonyosodást – főleg ilyen setlist ismeretében – nemes egyszerűséggel bolondság.
Az „előzenekarként” felvonultatott egy szál gitár / ének (Tomas McCarthy) és szaxofonnal operáló Fire and Water névre keresztelt, hetvenes évek hangulatát idéző duó komoly szaktudásról árulkodó, mégis csípőből lőtt lazasággal előadott produkciója határozottan kellemes hangulatot teremtett. Villax kollégát idézve már-már vártuk, „mikor teszik ki a kalapot”…:)
Később a csinos szaxofonos hölgy (Clodagh Kearney) Geoff-ék mögött is feltűnt mint Mary, míg Tomas a hangszerek körül serénykedett.
Hamar felocsúdtunk a kellemes kis nyári tábor hangulatból, és társaságommal együtt elfoglaltuk helyünket a színpad rendezői jobbján, az első sorokban.
Nem kellett sokat várnunk, hogy megszólaljanak a jól ismert „kórházi hangok” és felvonult a jeles társaság a színpadra, név szerint:
az egyre inkább egy Western falu lelkészére hajazó Kelly Gray gitáros (Slave to the System, Myth, ex-Queensryche), a koncert legnagyobb partiarca John Moyer basszusgitáros (Disturbed), Simon Wright dobos (ex-AC/DC, ex-Dio), a kimért eleganciával vezénylő Geoff Tate énekes, Scott Moughton gitáros (Geoff Tate szólóprojectje) és Randy Gane billenytűs (Myth).
Majd hirtelen úgy megszólalt az egész, hogy nem győztem levegőért kapkodni. Bár látvány szempontjából tökéletes, hangzás tekintetében viszont nem túl ideális helyen sikerült leparkolnunk, így Geoff mester orgánumából jóval kevesebbet kaptam, mint szerettem volna. Az évek megpróbáltatásai persze érződnek Geoff hangján, de ezzel együtt is professzionális énekes és kimért stílusával is megfogó jelenség. Visszafogottsága ellenére is közvetlen és tisztelettel fordul közönsége felé. Nincs pacsizgatás meg önsztárolás, kézfogással üdvözli rajongóit, melyből megtiszteltetés, hogy én is részesülhettem.
Egész egyszerűen hibátlan játékot kaptunk, lemezminőségben. Szó szerint hol megállt, hol visszapörgött az idő. Az időutazásban sokat segített, hogy Geoff kedves emlékként emelte ki az első, a 91′-es Monsters Of Rock turné keretében tett Népstadionos látogatásukat.
A klasszikusok mellett teljes élvezeti értékkel csendültek fel a The Key dalai is, és szemmel láthatóan ezek már a jelenlévők jelentős része számára sem voltak ismeretlenek. Jómagam is már most nagyon várom a lemez folytatását.
Nincs kétségem afelől, hogy sokak számára ez volt az év koncertje, és bizony személy szerint is megemlíteném a Top 5-ben. Feledhetetlen est volt.
Vérvizsla
Fotók: Kieron
További képek ITT!
