Megérkezvén a Yuk-ba, épp abban a pillanatban kezdett a Hamferð, mikor beléptem a színpad elé. Halálpontosan 20:00-kor. Nem igazán tapasztaltam még ilyet, de mindenképp jár egy jópont érte mind a szervezőknek, mind a zenekarnak, és a crew-nak. Az énekest hamar felismertem, ugyanis a Barren Earth nevű zenekarnak is tagja, őket pedig már régebben is figyelemmel kísértem. Ami rögvest szembeötlő, hogy a death-doom keverék zenéjüket szépen öltönybe kiöltözve adják elő egytől egyig. Van még néhány metalzenész, akik öltönyben lépnek színpadra, viszont ez mindenképp egy olyan dolog, ami megmarad az ember fejében – valószínűleg ez is a célja. A Yuk színpada nem a legnagyobb, és a 6 tagú zenekarnak szépen be kellett állnia libasorba, hogy el is férjenek rendesen. Ami a mozgáskultúrájukat illeti, többnyire csak egyhelyben álltak, mint a cövek – bár nem volt sok helyük mozgolódni, azért ennél több bőven belefért volna. Performanszuk első fele különösebb death-motívumok nélkül telt el – csupán lassú zene tiszta énekhanggal. Még doom-nak sem nevezném feltétlenül, mert annál lagymatagabb volt, hiányzott belőle az erő. Mindezt bámulatosan ki tudta volna pótolni a dobos, ha nagyobb szerepet kap a dalokban. De nem. Erősen a háttérbe szorult, viszont amikor néha-néha főszerephez jutott, sokkal dinamikusabb, és erőteljesebb zenét hallhattunk. A koncertjük második felében viszont egyre gyakrabban előjöttek a hörgősebb, tempósabb dalszerkezetek, ami egész jó befejezéssé érett a végére. Lehetett volna az egész ilyen, kicsit unalmasra sikeredett az eleje. Ha adhatnék nekik egy tanácsot, mindenképp azt javasolnám, hogy juttassák nagyobb szerephez a dobost, mert kulcsfontosságú lenne ez a zenéjükben.

Nagyjából 15-20 perc múlva egy nagy füstgépes füstfelhőből kilépve megkezdte előadását a Downfall of Gaia. Mondanom sem kell, elég hangulatos volt. Elég nagy kontrasztban van zenéjük az előzenekarhoz képest. Míg a Hamferð az említett death-doom körökben mozog, addig a német négyesfogat a depresszív black, post-black határán inog. Zenéjük nem a dallamra fókuszál, hanem leginkább a tempóváltásokra: lassú-gyors-lassú-gyors. Dobosuk amit leművelt, az elképesztő volt. A gyorsabb szakaszokban úgy püfölte a szerkóját, mint egy zakatoló vonat. Ritkán láttam ilyen gyors és egyben precíz dobolást. Pontosabban alig láttam belőle valamint, mert elveszett hátul a füstben. A torzított gitárok gyakran egy zajjá kovácsolódtak össze, amelyben csupán a dob vitte előre a menetet, de nem is igazán volt másra szükség, mert ezt hihetetlen módon tette. Tehát ki lehet jelenteni, hogy a dob vitte a hátán a műsor nagyját. A vokál, és a gitárok csak kísérőkként szerepeltek. Basszusgitáros bár volt, de őszintén megmondom, semmit nem érzékeltem belőle. Az első sorban ment a headbang, majd talán az ötödik dal után (nem tartottak köztük szünetet) hirtelen vége lett, és elköszöntek. Az egész fellépés feleannyinak sem érződött, mint az előzenekaré. Valóban nem volt olyan hosszú, de nem sokkal maradt el tőle, mint azt az órára pillantva megtudtam.

Lassacskán szétszéledt az egész szép számmal megjelent közönség. Felöltöztem, majd indultam volna haza, mikor megláttam, hogy a frontember egy Agalloch hátfelvarrós mellényt vett magára. Nos, rajtam pedig épp egy Agalloch póló volt, szóval kihagyhatatlannak éreztem a következőt: odamentem, integettem hogy észre vegyen, majd hozzám fordult, megmutattam a pólómat mondán „your backpatch is Agalloch too”. Elvigyorodott egy nagyot, majd kezet ráztunk.

Összességében jó kis buli volt, ami szépen rávilágított, hogy mekkora különbség van dobos és dobos szerepei között – két egészen más műfajban. Köszi a lehetőséget a Hammer-nek!

– VTX