Egy koncertbeszámoló általában a legnevesebb fellépőt tárgyalja a legbővebben. Ez most kissé másképp lesz, na de ne ugorjunk ennyire előre, nézzük az elejétől a dolgokat. Az estét a Diabolical nyitotta. Zenéjük első blikkre érdekesnek tűnhet, ugyanis a death és thrash különféle motívumait vonják össze tetszésük szerint, erre a keverékre pedig ráfektetnek egy kis modern behatást is. Ez utóbbi leginkább a playbackről szóló elektronikus betétek, és a szólógitár ezen elektronikával való egybehangzása által írható le. A közönséget nem is igazán villanyozta fel a dolog, nagyjából 50-en lehettünk akkor a színpad előtt, és bár azt nem mondom, hogy fapofával néztük végig a 30 perces performanszot, viszont még korántsem volt meg az az igazi metálbuli hangulat. A bandatagok arcán látszott a csalódottság, de azért próbálták hergelni ezt a kisebb publikumot is. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. De azért az utolsó szám (Metamorphosis) egészen megkapós volt. Összességégben azonban egy olyan buli volt, amit hamar elfelejt az ember. Na de ami utána jött…

A Kampfar-ról ezidáig nem sokat tudtam. Csupán annyit, hogy tiszta black metalt játszanak egy sajátos hangulattal megtoldva, ami mondhatni kölcsönöz egy kis modernséget a zenének. Koncert előtt meghallgattam a várható setlistet, és úgy indultam el, hogy egy erős átlagot fogok látni/hallani. Hát ez magasan felül lett múlva. Már az intro (Valgalderkvad) felcsendülésekor éreztem, hogy itt valami egészen más fog következni. Maga az a modern jelleg, amit én korábban megállapítottam, egyáltalán nem volt érzékelhető. Ami azt illeti, egy későbbi utánajárással azt tudom elmondani, hogy a modernség csupán az utóbbi három albumukon érhető tetten. Ugyanis valamiért elsiklottam a tény felett, hogy egy 1994-ben alapult norvég bandáról van szó. Így hát a koncerten is hamar szembesülnöm kellett vele, hogy aminek én szem- és fültanúja vagyok, az egy vérbeli második hullámos black metal áradat. A bandatagok részéről még egy enyhébb arcfestés is felkerült, jelezvén hogy itt bizony inkább időutazásról van szó, mintsem jelenkori zenei próbálkozásokról. Mikor ez tudatosult bennem kb 5 perccel a koncert kezdete után, rögvest más hangulatba kerültem – persze ehhez a zenének is sok köze volt. Ráadásul a frontemberből valami hatalmas energia áradt. Fel-alá járta a színpadot, és tényleg látszott rajta, hogy nagyon beleéli magát. Az ilyen látvány pedig kivétel nélkül a közönségben is mindig megmozgat valamit. Ekkorra már jóval többen voltunk a színpad előtt, így a hangulat is fokozatosan emelkedett. Frontemberünk, Dolk a buli alatt nagyjából 30-szor hangoztatta városunk nevét, ami szerintem rekordszámba illő – legalábbis én ennyiszer még nem hallottam a „Budapest!” felkiáltást egy szűk órás koncert alatt. Mindaz az energia, ami a színpadról áradt, bejárta a Barba Negra egész területét, és képtelen volt alábbhagyni. Csak erősebb és erősebb lett, miközben én egyre többször mondogattam magamnak, hogy „aztamindenit, ez valami rohadtul jó”. A szertartás végeztével már teljesen átjárt a Kampfar zenéje, és ahogy körbenéztem, egyértelművé vált hogy ezzel korántsem voltam egyedül. Mindenkin látszott, hogy ezzel a szűk órányi műsorral igencsak meg vannak elégedve. Néhányan vissza is hívták őket, sajnos sikertelenül.

Ezután következett a Borknagar, akikre így nehezedett egy kisebb nyomás, hogy felül tudják-e múlni a Kampfar teljesítményét. Mikor feltűnt a hattagú brigád a színpadon, rögvest lerítt róluk a fáradtság és egyfajta életuntság. Itt kötelességem egy kis háttérinformációt is megosztani a bandatagokról. Egyetlen kivétellel mindannyian negyvenedik életévük környékén járnak, és többségük már legalább 10 formációban megfordult hosszabb távon. Ebből sejteni lehet azt is, hogy nem állnak ki annyira, és nincsenek úgy elkötelezve a Borknagar zenéje mellett. Ez pedig kiszúrta a közönség szemét is. Az első dal az új, Winter Thrice című albumukról szólt, mely meglehetősen erősre sikeredett. Igenám… a stúdióban. De már ősidők óta tudjuk, hogy azok az igaz zenészek, akik képesek élőben is arra, amit keverőpult mellett leművelnek. Jelen esetben ez pedig erősen hiányzott. Minden dal egytől egyig inkább egy zajtenger volt, mintsem dallamok és erőteljes sodrások halmaza. A közönséggel nehézkesen építették ki a kommunikációt, pedig a részünkről erre több vállalkozó is volt. Két srác még egy kis norvég zászlót is hozott, melyet többször próbáltak odanyújtani Pál Mathiesen-nek, aki csupán kétszer vette el tőlük, és nem is kezdett sokat a kis lobogóval. Az egész bulit jellemezte igazából ez a jelenet. Olyan kreatívtalan, élettelen volt számomra. Pál barátunk ehhez sokat hozzátett, ugyanis hangját képtelen volt egyetlen másodpercig is úgy kitartani, ahogy azt kellett volna. Mentségére legyen szólva, csak egy vendégzenész a bandában, de azért ez így is szégyenletes. Egyetlen egy kivételt tudok felhozni a csalódottságomra, az pedig a dobos srác, Baard Kolstad. Amit ő leművelt azt élvezet volt nézni. Benne mégtöbb energia tombolt, mint a Kampfar frontemberében, és 3-4 perc erejéig még egy szájtátós dobszólóval is megajándékozott minket. Az a fiú hatalmas tehetség – elképesztő mindaz, amit a dobok mögött leművelt. A többiekre viszont sajnos nincsen egyetlen jó szavam sem. A koncert alatt többen le is léptek a helyszínről.

Így hát a Borknagar számomra egyértelmű csalódás volt, azonban a Kampfar pedig éppen hogy befészkelte magát a szívembe. Ezzel a váratlan végimenetellel zárult hát a koncert, mely után kötelességemnek éreztem egy Kampfar póló megvételét, melyet büszkén is fogok hordani erre az estére visszaemlékezve.