A legjobb helyen és időben

Az Anthrax legsikeresebb és egyben a metal alapművek között emlegetett  Among The Living kiadásának harmincadik évfordulóján, a nagy négyes szeretett lépfenéje hosszú idő után végre ismét önálló turnéval támadja Európát. A sokat sejtető nevű „Among The Kings” túra legnagyobb örömünkre hozzánk is eljutott, sőt a Scott Ian önéletrajzi könyv magyar kiadásának megjelentetése okos időzítéssel épp a koncert napjára esett. Bár végül Scott személyesen nem jelent meg a bejárat előtt kihelyezett standnál, néhány dedikált példány azért mégiscsak kikerült a keze alól.

„… majd megvesszük a helyszínen…” Vagy mégsem?

Aki a fenti stratégiával vágott neki az éjszakának, könnyen lehet, hogy pórul járt, az esemény szervezői ugyanis szűk egy órával a nyitóbanda kezdése előtt teltházat jelentettek. Érkezésemkor már jó néhányan tanácstalanul keringtek a klub előtt, vagy épp „jegyet vennék” táblával a kezükben várták a megváltást, sokan mindhiába.

A teltház enyhe kifejezés, belépésemkor már akkora volt a sor a ruhatárnál, mint többnyire távozáskor szokott. A pultig elvergődni sem volt egyszerű feladat, nem még a színpad közelébe.

Értem én, hogy Harris, na de miért nem inkább apa jött?

Az estét indító The Raven Age neve hallatán a jelenlévők többsége talán nem is annyira magára a produkcióra volt kíváncsi, hanem inkább arra, hogy egy sokak által kedvelt basszusgitáros fickó, bizonyos Steve Harris fia, Georgegitározik a zenekarban. Bár az angol srácok műsorának csak az utolsó negyedét sikerült elkapnom, a hallottak alapján nem sikerült meggyőzniük, és úgy tűnt ezzel bizony nem vagyok egyedül.

A zenéjük sajnos nem túl egyedi és nem is kiemelkedő. Nyilván rengeteget segít egy ennyire nagy név hátszele, de azt a szelet talán illene rendesen befogni, ha már egy legenda előtt állhattak színpadra. Szó se róla, akadt egy-két jó téma, ám egy felejthető énekes karakter mellett ezen hamar átsiklik az ember. Egy azonban biztos, a The Raven Age fellépése alatt az amúgy is feszült várakozás csak tovább fokozódott.

Jöhet a fertőzés!

Az Anthrax neve minden túlzás nélkül garanciának tekinthető a színpadi teljesítményre. A New York-i nagy öreg thrasherek valami olyan megfoghatatlan energiát képesek megidézni, amit bármilyen zenei műfajról is beszélünk, csak nagyon keveseknek sikerül.

Az Anthrax tagjai együtt és egyenként is professzionális teljesítményt nyújtanak. Scott a metal történelmének egyik legjellegzetesebb figurája, mind játékában, mind karakterében. Az énekes Joey Belladonna – még amellett is, hogy rengetegen inkább John Bushra esküsznek – pedig minden idők egyik legkarizmatikusabb frontembere, aki úgy képes kommunikálni a közönségével, hogy az ember úgy érzi, egyenesen hozzá szól.

Persze nem elhanyagolható érv mellettük az sem, hogy számos legendás névvel ellentétben az Anthrax munkásságát – felállástól függetlenül – egyenletes teljesítmény jellemzi. Nincs sinus hullám, nincsenek felejthető korongok. A legutóbbi, 2016-os For All Kings lemez – mint ahogyan azt a turné címe és annak setlistje is remekül szimbolizálja – simán megfér a már említett harminc esztendős klasszikussal, főleg egységes élő hangzás mellett. De, ha már a hangzásnál tartunk, Belladonna mikrofonját az amúgy igen döngölő hangszeres megszólaláshoz képest sikerült kissé halkra keverni, de ez cseppet sem rontott az élmény színvonalán.

Bár a dobok mögött ezúttal sem Charlie Benante foglalt helyett, Jon Dette eszeveszett játéka – a 2015-ös Slayer előtti bécsi koncerthez hasonlóan -, bár jellegzetessége miatt néhol eltér a lemezen rögzített alapoktól, erősen kárpótol eme hiányosságért.

Scott, vagy ha úgy tetszik egyszerűen csak A gitáros faszi az Anthraxből”  és Frank Bello basszer gondoskodtak róla, hogy már az első hangnál robbanjon a színpad és ez a dalról-dalra terjedő detonáció sorozat a sokadik „ráadás” után sem hagyott alább…és persze ne feledkezzünk el a szintén kiválóan pengető Jonathan Donaisról sem, hisz rendesen felveszi a tempót a nagy rutinosokkal.

 A két részre osztott műsor második felét a rajongók által megszavazott dalokból válogatták és ilyen felosztásnál jogosan várhatná az ember, hogy a program első fele talán gyengébbre sikerül, de ez jelen esetben nagyon nem volt igaz, sőt az elmaradhatatlan Caught in a Mosh és az Indians is a buli „A oldalán” kapott helyet.

A teljes repertoár kegyetlenül nagyot ütött és – meglepetés vagy sem – a közönségblokkba ugyanúgy bekerültek az újabb tételek – köztük az igencsak slágerre sikerült Breathing Lightning – mint a klasszikus Madhouse vagy a zárótétel Antisocial.

Az Anthrax jött és tarolt. A végén aztán marékszámra röpködtek a pengetők, amiket amúgy Belladonna az egész buli alatt lelkesen osztogatott a közönség első soraiba.

De miről beszélt Scott?

Ugyanis utalt valamiféle nyári visszatérésre, amivel kapcsolatban eddig leginkább csak tippelni tudunk. Tűkön ölve  várjuk a részleteket, aztán jöhet a következő felvonás…de ezt az estét még baromi sokáig emlegetni fogjuk.

Vérvizsla