A kanadai Anvil már a negyvenedik születésnapját ünnepli 2018-ban. Az „Anvil! The Story of Anvil” című dokumentumfilm 2008-as megjelenése óta a zenekar újult erővel, szinte pihenő nélkül adja ki a lemezeket. A Pounding The Pavement címmel január 19-én megjelent albumuk már tizenhetedik a sorban. Steve „Lips” Kudlow énekes / gitáros az új dalokkal kapcsolatos kérdések megválaszolása mellett még egy zeneszerzői gyorstalpalóval is elszórakoztatta Humelt.

A sajtóanyag alapján a lemezen már közvetlenül az Anvil is Anvil kiadása után elkezdtetek dolgozni. Ezek szerint már a lemezbemutató turné alatt összeálltak a Pounding The Pavement dalai?

Nálunk folyamatosan megy a dalszerzés, már most elkezdtünk dolgozni a következő lemezen! Próbáljuk mindig hasznosan tölteni az időnket, és management is folyamatosan nyomás alatt tart minket. Egy lemezanyagnak érni kell, a daloknak időt kell adni. Egy adott album felvételénél mindig a legfrissebb szerzeményeket a legnehezebb összerakni, mivel ezeknek a kidolgozására jut a legkevesebb idő. Viszont valami érthetetlen módon általában ezek lesznek a lemez legjobbjai. Turnézás közben nem szoktunk új dalokon dolgozni, legjobb esetben is csak ötleket gyűjtünk. Ezeknek a kidolgozását aztán csak otthon kezdjük el a próbateremben. Dalszerzés szempontjából tökéletesen egy hullámhosszon vagyunk Robb-bal, ezért egy alapötletből nagyon hamar elkészül egy új dal váza. Ha egy ötlet jó, akkor abból 15 perc alatt képesek vagyunk egy új dal gerincét összerakni. A lényeg, hogy meg tudjuk ragadni az adott pillanat hangulatát, és hogy ez a kreatív energia folyamatos legyen.

Németországban dolgoztatok az anyagon, könnyebben megy a munka külföldön? Egyszerűbb a dalszerzésre összpontosítanotok, ha nem otthon vagytok?

Nem erről van szó, Németországban egyszerűen jobbak a feltételek egy Anvil album elkészítéséhez. Német kiadónál vagyunk, ezért a legjobb stúdiók, hangmérnökök és producerek is a kiadóhoz közel érhetőek el. A zenekar ügyeihez köthető embereink nagy része szintén német. Véleményem szerint ebben a műfajban Németország az a hely, ahol a legtöbbet kapod a pénzedért, a szakértelem mellett valami hihetetlen elhivatottság és lelkesedés jellemző az iparágban dolgozókra. Soha nem szólt Anvil lemez olyan jól, mint a Pounding The Pavement, szerintem ez az első dolog, ami egyértelműen lejön már az első hallgatás során!

Hogyan tudja egy adott producer a legjobbat kihozni belőletek?

Nagyon keményen hajtson meg bennünket! Illetve nagyon jó füle legyen a zenéhez. Szerintem azok a producerek a legsikeresebbek, akik tudnak valamilyen hangszeren játszani, egyszerűen jobban megértik az ötleteinket. Ezekhez jön még a stúdió felszereltségének az ismerete. Ezek mind elengedhetetlen tulajdonságok, és szerencsére ezek megvoltak Jörg Uken-ben! Remélem, dolgozunk még együtt a jövőben.

Chris Robertson-nak ez volt a második lemezfelvétele a zenekar tagjaként, mennyiben változott meg az ő szerepe az Anvil Is Anvil elkészítéséhez képest?

Nem mondanám jelentősnek a változást, ezúttal sikerült Chris adottságait jobban kihasználni. Rengeteget hozzátett a háttérvokálokhoz! Egy kaméleon változatosságával tud énekelni, hatalmas torka van! Tökéletesen tudja utánozni a saját énekstílusom, ezért tudunk ilyen jól együttműködni. Baromi jól szól, amikor a különböző éneksávokat egymásra rakjuk!

A Pounding The Pavement egy instrumentális darab, hogyan lett pont ez a dal a lemez címadója?

Ennek a dalnak nem találtunk megfelelő címet, Robb-tól jött az a nagyon praktikus ötlet, hogy akkor nevezzük el az albumcím alapján.

Mikor születtek meg a lemezhez a szövegek? Már turné közben elkezded őket írni, vagy csak a zeneszerzés után kezdesz el rajtuk dolgozni?

Mindig vannak alapötleteim, amikre tudok építeni. A végső dalszöveget csak akkor tudom megírni, ha már megvan a végleges zenei alap. Dalszerzés területén rengeteget tanultam Bob Marlette-től. (Több korábbi Anvil lemez producere) Egy adott dalban a refrénnek mindig felismerhetőnek kell lennie. Még dalszöveg nélkül is! A refrén fogja meghatározni az adott dalt, minden a refrén köré fog épülni. Ebből következően mindig ezt dolgozom ki először egy új szöveg megírásakor. A zene meghatározza, hány szótagból kell majd a refrénnek állnia, és hogy milyen ütemben kell majd ezeket énekelni. Érted mire gondolok?

Igen, a humoristák ugyanígy építik fel a sztorikat a poéntól kiindulva, itt ugyanerről lehet szó.

Pontosan! Robb például előállt azzal az ötlettel, hogy írjak egy számot Black Smoke címmel! Nagyszerű, nagyon jól hangzik! De milyen fekete füst az, amiről írhatok? Mit tudok hozzákötni? Fekete füst akkor keletkezik, amikor eloltják a tüzet. Ezt a hasonlatot vittem végig a dalszövegben! A félelem és a kételkedés az két terület, ami miatt ég a lelkünk. Be vagyunk gyulladva, rettegünk attól, hogy elbukunk! Tehát azt az üzenetet próbáltam belevinni a szövegbe, hogy oltsuk el a lelkünkben égő félelmet és kétségeket. Váljanak ezek fekete füstté! Ha fel tudsz építeni egy ilyen gondolatsort, és mindezt egyszerűen és a zenéhez illeszkedően elő tudod adni, van egy ütős dalszöveged!

Mennyire fontos számodra a szövegek tartalma? Hogy két szélsőséges példát említsek, az Ego komolyabb hangvétele és a Bitch in the Box szarkasztikus humora nem is állhatna távolabb egymástól.

Meg is fogalmaztad a lényeget, az én szövegeim az érzésekről szólnak. Bármilyen érzésről! Legyen az komoly vagy vidám! A zenénk is érzelmekről szól, mivel ezek határozzák meg az életünket. A szövegeim mindig azt az állapotot tükrözik, ahogy érzem magam. Mivel ehhez a környezetem is nagyban hozzájárul, ezért politikával kapcsolatos gondolatokról is írok. A Don’t Tell Me-ben felbukkan az álhír kifejezés, amit egyébként sosem használtam volna, ha nem ezzel a témával foglalkozott volna az összes hírcsatorna. Egyszerűen beszivárgott a szótáramba a kifejezés. Manapság minden tele van álhírrel, mi pedig nagykanállal zabáljuk ezeket. Nem azt akarom elmondani a szövegeimben, hogy mit tegyenek az emberek, egyszerűen próbálok alternatívákat mutatni. A zenének mindig is az volt a lényege, tükröt tartani az emberek elé.

A lemez borítója és címe tökéletesen passzol egymáshoz, melyik született meg először, a cím vagy a kép?

Százával ontom magamból a lehetséges lemezcímeket, és Robb legalább ugyanennyi ötlettel szokott előállni. Ezekről képesek vagyunk órákon keresztül vitatkozni. Egy áruház parkolójában vártunk a többiekre, amikor ez az aszfaltkoptatós ötlet kibukott belőlem. Mondtam Robb-nak, hogy nekünk ez az életünk! Utazó ügynökökként koptatjuk az aszfaltot koncertről koncertre, városról városra járva, hogy eladhassuk a zenénket és a turnépólóinkat! Ezen elkezdtünk ötletelni. Kitaláltuk, hogy álljon ott egy nagydarab ember, aki hatalmas kalapáccsal üti az aszfaltot. Aztán jött az ötlet, hogy kalapács helyett a gitáromat használja, aminek a végére rakunk egy üllőt! Ott helyben ki is találtuk, hogyan nézzen ki a borító. Még azt is tudtuk, hogy milyen szögben legyen a gitár a munkás kezében. Próbafotókat is készítettünk erről, tehát a grafikus egy komplett csomagot kapott, ami alapján kidolgozta a végleges borítótervet.

A PledgeMusic-on keresztül kihoztok egy speciális verziót is a lemezből. Elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer saját finanszírozásban adjatok ki egy albumot egy hasonló platformon keresztül?

Nem hiszem. A mai zeneiparban mindenkinek megvan a maga szerepe. A kiadón keresztül többezer lemezt tudunk eladni. A PledgeMusic-os kampány hiába volt nagyon sikeres, ott párszáz darabos eladásról beszélünk csak. A mai üzleti környezetben szükség van erre a csatornára is, fedezni tudjuk vele a felvétel költségeit. Ez már szerintem kötelező minden kiadott lemez esetében, és ezt az üzleti modellt a kiadók is teljes mértékben értik, a saját üzleti modelljük is már ehhez lett igazítva. A kettőt össze sem lehet hasonlítani forgalom szempontjából.

Negyven éve alapítottátok a zenekart, ennek ellenére ma sem tapasztalható lassulás körülöttetek. Az Európa-turnén heti öt-hat alkalommal koncerteztek. Hogyan tudjátok kezelni ezt a terhelést?

Az egyetlen titok a sok pihenés. Koncert után egyből megyünk pihenni. Ha belegondolsz sok dolgunk nincs, egy napra két óra nettó munka jut, a többi időt a turnébuszban töltjük. Ezen kívül arra is nagyon figyelünk, hogy ne vegyünk fel olyan dalokat, amiket aztán élőben nem tudunk majd erőlködés nélkül eljátszani. Tudatosan írom úgy az énektémákat, hogy azok később se legyenek túl magasak, illetve sosem rakunk olyan dalok a programba, amiket már nem tudok erőlködés kiénekelni. Ott van példának a Free As The Wind, ha egy koncerten tisztán kiéneklem a magasakat, egy hét kell a hangomnak, hogy regenerálódjon, és ismét tisztán kiénekelhessem a dalt. Ezért kikerült a programból, semmi értelme kinyírnom magam.

Be szoktál énekelni egy-egy fellépés előtt?

Nem, nem igazán… Akkor szoktam csak bemelegíteni, ha nem vagyok teljesen kipihent. A legrosszabb időszak mindig egy-egy megfázás végső szakasza, teljesen kiszáradok. Ilyenkor valami eszelős mennyiségű vizet szoktam magamba önteni. De ha nem vagyok beteg, illetve kipihent vagyok, akkor bármikor színpadképes a hangom.

Februárban indul a lemezbemutató turné európai szakasza, ez egészen április végéig tart majd, milyen terveitek vannak ezután?

Az Egyesült Államokban koncertezünk  majd hat héten keresztül, ezeket a dátumokat hamarosan be is tudjuk majd jelenteni. Ha jól emlékszem közel harminc fellépésről lesz szó. Ezt követi majd a hazai turnénk, 20 kanadai koncertet tervezünk, aztán jön majd Dél-Amerika, Ausztrália, Ázsia, nem fogunk unatkozni! Szerencsére tele vagyunk munkával! Egy körülbelül két éves ciklusra számíthatsz majd ezzel a lemezzel.

Látszólag nem csináltok nagy ügyet a zenekar negyvenedik születésnapjából, nem tartjátok fontosnak megünnepelni?

Hogy őszinte legyek ez is csak egy újabb nap lesz az életünkben, nem akarunk ennek nagy feneket keríteni. És nagyon remélem, hogy még rengeteg napot eltölthetünk majd zenéléssel. Amíg élünk ezen leszünk!